Füstcsík a domb mögött

A tölgyes árnyékos lombjai alól kiérve a nap első pirkadati sugarai kellemesen melengették a szekérben ülőket. A szomszédos vármegye földjén a levegő is frissebbnek, szabadabbnak tetszett: a fenyegető járőrök és a bírságoló tiszttartók szigorú hatalma odaát maradt, a folyó túlpartján.
Borda végre lazábbra engedte a gyeplőt, s a fáradt ló megkönnyebbülten, kényelmesebb ügetésre váltott. A bakon ülve Mirella elégedetten dőlt hátra a puha zsákoknak támaszkodva, s mosolyogva nézett vissza a mögöttük hagyott, ködbe burkolózó völgyre.
– Látod, Borda? A jó szerencse most sem pártolt el tőlünk – szólt derűsen a lány, majd felpattintotta a lábikót a lába alatt, s átfutotta a megmaradt portékákat. – A didergő jobbágyok kaptak meleg gyapjút meg orvosságot, az ispán kapzsi hajdúi meg most kaphatják be a hálójukat. Pont így szép a világ.
A dombtetőre felérve a távolban vékony füstcsík kígyózott a magasba: egy takaros kisfalu kanyargós utcái s a szélén álló cégéres fogadó körvonalai bontakoztak ki a korai párában. Borda a fogadó irányába intett a korbács nyelével, s bajsza alatt apró, ritka mosoly jelent meg.
A szekér zökkenőmentesen gördült lefelé a lankás úton, miközben a frissen sült kenyér képzeletbeli illata már szinte a szájukban érződött. Végre egy csendes zug, ahol nyugodtan megpihenhetnek, s eltervezhetik a következő bevetésüket.