A füstölgő fogadóudvar

A fogadó udvarára beérve a várt békés idill helyett szúrós füstszag csapta meg az orrukat: a felszálló csík nem a konyha kéményéből származott, hanem a kerítés melletti avarmáglyáról, amit egy ügyetlen kocsmároslegény próbált éppen elfojtani.
– Csak ez hiányzott – sziszegte Mirella, ahogy bosszúsan kiugrott a bakról, s rosszallóan mérte végig a füstben köhögő alakot. – Ahelyett, hogy meleg étellel várnák a fáradt vándort, még a levegőt is rontják. Nem elég, hogy a határőrök az idegeinkre mentek?
Borda szótlanul, de sötét tekintettel rántotta meg a gyeplőt, s a szekeret a fészer árnyékába navigálta. Ujjai gyanakvóan szorultak a korbács nyelére, ahogy a főút felé pislogott; a határsávban átélt hajsza után a legkisebb zörejre is ugrásra készen állt.
– Na, ne nézz így, Borda, ha ez a fickó tud adni egy tál tisztességes kifőtt tésztát, még megbocsátok neki – jegyezte meg Mirella maró gúnnyal, miközben leporolta a szoknyáját. – De ha meleg sörrel próbál kiszúrni a szemünkkel, addig nem indulunk tovább, míg az utolsó rézgarasát is el nem kártyázod tőle.
A rémült legény a jövevények láttán azonnal eldobta a vödröt, s Borda fenyegető alakjától megszeppenve szapora hajlongások közepette invitálta őket az ivóba, ahol végre valódi étel illata terjengett.