Sikátorok homályában

A szegénytelep szűk, sárverte sikátoraiban még sűrűbben ült meg a nedves fafejfejezet-füst és a koplalás fojtogató párája. A szekér tengelye alig hallhatóan nyikorgott a kátyús úton, ahogy Mirella biztos kézzel terelte a lovat a roskadozó kunyhók között. Borda halkan trappolt a kerekek mellett, sötét bundája szinte egybeolvadt a hajnali szürkülettel, miközben éber tekintettel pásztázta a málladozó kerítések mögötti zugokat.
Az elhanyagolt takácsházak mögötti apró, zárt udvarban halvány lámpásfény derengése fogadta őket. Mirella egyetlen halk, ismerős füttyentéssel jelt adott, mire a deszkabódék árnyékából óvatos léptekkel didergő alakok léptek elő. A gázlónál megsegített küldött már megelőzte őket: az összegyűlt vének és asszonyok tekintetéből a megszokott gyanakvás helyett a megkönnyebbülés néma hálája sugárzott.
– A gabona és az orvosság nagyobbik fele a falu széli fészerben pihen, biztonságban – súgta Mirella, amint könnyed mozdulattal leugrott a bakról. – Amint elül a tiszttartó embereinek hajnali járőrözése, az ifjak átlopózhatnak a zsákokért. De addig senki se rakjon felesleges tüzet, mert a kövér úr kopói még a szél zúgásában is csempészeket szimatolnak!
Egy görbe hátú öregasszony remegő kézzel nyúlt a lány felé, ám Mirella gyengéd mosollyal megszorította a csontos ujjat, s egy gyors kacsintással elütötte a túlzott hálálkodást. Borda eközben tompa, figyelmeztető horkantással fordult a sikátor bejárata felé: a völgybéli köd még tartotta a pajzsot, de a szegénytelep lakóinak gyorsan és csendben kellett cselekedniük.