Ködbe vesző nyomok

A szegénytelep lakói szinte egyetlen szempillantás alatt szétrebbentek, amint a hajnali pára mélyén megzendült a tiszttartó járőreinek távoli lólépése. A kunyhók korhadt ajtai halk kattanással záródtak be, és az apró udvar alig pár pillanat múlva olyan kihaltnak tűnt, mintha évszázadok óta nem járt volna erre egyetlen élő lélek sem.
Mirella halk kuncogással nyugtázta a helyiek jól begyakorolt fegyelmezettségét. Ruganyos mozdulattal visszapattant a bakra, s egyetlen finom gyeplőrántással mozgásba hozta a lovat. Borda már a szekér árnyékában loholt, feszült izmokkal, mégis teljesen zajtalanul. Nem volt semmi értelme megvárni, amíg a gőgös tiszttartó fizetett hajdúi megérkeznek, hogy szokásukhoz híven belerúgjanak néhány roskadozó kapuba és gyanútlanul kiabáljanak a félhomályban.
– Gyere, komám, hagyjuk meg nekik a puszta ködöt reggelire! – suttogta a lány pajkos mosollyal, miközben a szekér kereke befordult a szegénytelep utolsó, sárverte kanyarjában.
A keréknyomok gyorsan elsimultak a vizes pocsolyákban, a szűk utcácskák nyomasztó félhomályát pedig lassan felváltotta a völgy felől érkező frissebb fuvallat. Mirella elégedetten dőlt hátra: a csempészáru jó helyen volt, a szegények pulyái pedig ma este végre meleg étellel a hasukban hajthatják álomra a fejüket.