A köves meder rejtélye

A völgy felől gomolygó, hűvös pára lassan körülölelte a zörgő szekeret, amint elhagyták a szegénytelep szűk kanyarulatait. Mirella lazábbra engedte a gyeplőt, s hagyta, hogy a ló maga válassza ki a legbiztonságosabb csapást a nedves kőmorzsalékon. Borda feszült izmokkal pattant fel a bakra a lány mellé, orrát a magasba emelve, sűrű, halk szuszogással pásztázta a sűrűsödő homályt.
– Nyugi, komám. A hajdúk még a telepen kiabálnak – suttogta Mirella szaporán, de a torka elszorult, ahogy a völgykatlan sötétségébe mélyedt a tekintete.
Ahogy a gázló sekély, köves szakaszához értek, a lány hirtelen megrántotta a szárat. Az elázott fűben mély, friss keréknyomok élesedtek ki a szürkés pirkadatban. Nem a tiszttartó lovasai hagyták őket: valaki más járt itt alig néhány perccel előttük egy nehéz kocsival. A nyomok azonban furcsa módon hirtelen megszakadtak a kavicsos meder szélén, mintha a pára egyszerűen elnyelte volna a járművet.
Borda szaggatott, morajló morgással jelzett, fülei feszülten hátralapultak.
– Nem vagyunk egyedül – vetette oda Mirella szűkszavúan, miközben a fűzfák sötét sziluettjeit leste.
Határstalan óvatossággal terelte a lovat a sekély vízbe, hogy a sodrás azonnal elmossa a saját kerekük nyomát is, miközben az ismeretlen utazó sejtelmes árnyéka után kutatott a ködbe burkolózó túlparton.