Sikátor a fűzfák mögött

Borda egyetlen halk cuppantással hívta fel magára Mirella figyelmét, s sokatmondóan a kunyhók közötti szűk, árnyékos sikátor felé bökött a fejével. Nem volt értelme a zárva maradó ajtó előtt várakozni, amíg a túlparti fenyvesben bármikor felbukkanhattak a hajdúk. Mirella megértette a néma figyelmeztetést: bólintott, majd óvatosan visszalépett a nyikorgó lépcsőfokról, s a szekér oldalát követve a sarok mögé húzódott.
A két rozzant épület közti sikátor épp elég széles volt ahhoz, hogy a ponyvás szekér befurakodjon a védelmet nyújtó homályba. A lovak patája puhán süppedt a nedves földbe, s amint az utolsó küllő is eltűnt a fűzfák takarásában, a parti bozót csendje ismét raborult a tájra. A túlpartról csak a sebes sodrású víz morajlása hallatszott, üldözőknek egyelőre semmi nyoma nem volt.
Mirella azonnal a megrongálódott kerékhez térdelt. A fenyőgyanta és a kenderzsinór tartósnak bizonyult: a hideg folyóvíz nemhogy kioldotta volna a kötést, hanem szinte kőkeményre fagyasztotta a gyantás tapaszt. A nő elégedetten simította végig a megkeményedett felületet, bár tudta, hogy a göröngyös hegyi utakat már aligha bírná ki a szerkezet újabb javítás nélkül.
– Egy darabig kitart – suttogta Borda felé nézve, miközben felállt, s leporolta szoknyáját. – De amíg a falu fel nem ébred, jobb, ha lapulunk.
Borda csak bólintott, s a botjára támaszkodva figyelte a sikátor bejáratát. Mirella a szekér dupla padlózata alá nyúlt, s kihúzott egy kis vászonzacskót meg egy adag szárított gyógynövényt, felkészülve a várakozásra.