A parti bozót csendje

A nedves homok halk nyikorgással terült el a kerekek alatt, ahogy Borda a partmenti füzek védelmébe kormányozta a szekeret. A lovak fújva rázták meg a sörényüket, a hűvös reggeli pára pedig védőlepelként borult a szerelvényre. Az ázott gyanta fanyar szaga elegyedett a vízparti iszap szagával, de a megroggyant küllők egyelőre tartották magukat.
Mirella azonnal leugrott a bakról, és a legközelebbi nádtetős kunyhó felé kémlelt. A zsalugáterek zárva voltak, füst sem szivárgott a rozzant kéményekből. A település még aludt, vagy a lakói túl óvatosak voltak ahhoz, hogy a kora reggeli jövevényekre ablakot nyissanak.
– Húzd beljebb! – suttogta Mirella, miközben tekintetével a túlsó part sötétedő fenyvesét pásztázta. Attól tartott, a hajdúk lói bármelyik pillanatban felbukkanhatnak a víznél. – A fák alá. Nem kell, hogy a napfény megcsillanjon a ponyván.
Borda nem válaszolt, csak egyetlen határozott rántással a fűzfák mélyebb árnyékába terelte a lovakat. Keze a szekéroldalnak támasztott botra tapadt, szemei résnyire szűkültek. Bár átjutottak a sebes sodráson, a feszültség nem engedett: a túlparti portyázók árnyéka még mindig ott lebegett a fejük felett.
Mirella az egyik rozzant kunyhó ajtajához lépett, s óvatosan megkocogtatta a korhadt faforgácsot. Bentről tompa mozgás zajára lett figyelmes, ám a retesz nem mozdult. A csodadoktor asszony feszült mosollyal simította meg szoknyáját; tudta jól, a veszély még nem múlt el, de az első menedéket legalább elérték.