Hajnali neszek a kunyhók között

A szűk sikátor hűvösében a hajnal első fakó fényei lassan átderengtek a nádtetők szélén. Mirella megbízható ujjakkal porította a vászondarabban lapuló szárított kamillát és cickafarkat, gyorsan elcsomagolva a gyógyírt arra az esetre, ha a következő faluban szükség lenne rá. Borda mozdulatlanul, mint egy sötét szikla, vigyázta a rés bejáratát, s éber szemeivel a kunyhók felett felszálló első füstcsíkokat pásztázta.
A település lassan éledezett: a távolban egy rekedt kakas kiáltása törte meg a csendet, s a füzes felől hűvös pirkadati szél söpört végig a sárguló levelek között. Az üldözők lovaik patadobbanása még nem hallatszott a túlpart felől, de a folyó sebes sodrásának morajlása sürgetően figyelmeztetett az idő múlására.
Mirella egyetlen határozott mozdulattal visszarejtette a vászonzacskót a szekér dupla padlózata alá, majd megigazította selymes kendőjét. Borda felé lépett, s halk, huncut mosollyal suttogta:
– Ha a nap eléri a fűzfák tetejét, a hajdúk is átverekedhetik magukat a vízmosáson. Ideje továbblépni a tisztás felé, mielőtt az uraságok emberei felébrednek.
Borda egyetlen némán megértő bólintással válaszolt, megragadta a rudat, s óvatosan vezetni kezdte a szekeret kifelé a sötét zugból. A kerekek halkan gördültek a nedves földön, maguk mögött hagyva a kunyhók árnyékát.