Sietős léptek a sikátorban — új hang

Amint a két fegyveres befordult a kocsma ivójába, Mirella azonnal intett a kutyának. Nem volt idő az ünneplésre: a rézpénzek meleg súlya a gyanútlanság álcája volt csupán, s a tiszttartó többi embere bármelyik pillanatban felbukkanhatott a piactéren.
– Gyerünk, Borda! Mielőtt rájönnek, hogy a faggyú nem gyógyítja meg a lustaságot – suttogta a lány. Hangjában a korábbi báj helyét hirtelen feszültség vette át.
A fekete kutya halk, óvatos morgással csatlakozott. Fejét alacsonyan tartva, füleit hátrapapírozva osont a szekér mellett. Mirella határozott mozdulattal a szegénytelep szűk, árnyékos sikátora felé kormányozta a kordét, elhagyva a főtér nyüzsgését.
A megvetemedett gerendák és a sáros út pora között kissé elrejthették a szekeret. A kapualjak homályából didergő gyermekek és meggörnyedt öregek nézték őket némán. Mirella torka megszorult a szorongástól; tudta, hogy a hajdúk átverése veszélyes lépés volt, s ha a tiszttartó rájuk talál, nem ússzák meg szárazon.
– Csak csöndben – figyelmeztette kísérőjét, ahogy beljebb értek a kunyhók közé.
A feszültség azonban nem csillapodott: a távolból, a főút felől nehéz patkók csattogása és nyeregfa nyikorgása ütötte meg a fülüket. Újabb lovas hajdúk kanyarodtak be a völgybe.