A tiszttartó emberei

A köpcösebb, veres orrú hajdú rálépett a szekér fellépőjére, s a gyűrött pergamenre bökve dölyfösen végigmérte a ponyvát. A tiszttartó szigorú parancsára hivatkozott: a vásárosok ládáit át kell kutatniuk a vámolatlan portéka és a szökött cselédek után.
Borda a kerék tövéből egyetlen halk, öblös horkantással fejezte ki a véleményét. Nem mozdult, csupán a fekete szőre borzolódott fel a hátán, s sárga szemeit rászegezte a hajdú csizmájára. A katona lépte félúton megtorpant.
Mirella egy pillanatra sem veszítette el a lélekjelenlétét. Mielőtt a fegyveres hozzányúlhatott volna a pokrócokhoz, nyájas aggodalommal csapta össze a kezét.
– Dehát a tekintetes úr lába láthatóan megszenvedte a kora hajnali őrjáratot! – sóhajtotta mély együttérzéssel, miközben a kosarából előhalászott egy réztégelyt. – Egy ilyen daliás vitéznek nem a szegények szalmájában kellene turkálnia, hanem ezt az itáliai csodabalzsamot kennie a sajgó bokájára!
A hajdú gyanakvóan megszagolta a faggyúból meg szárított levendulából kevert kencét, míg a társa mohón bólintott. Mirella álszent alázattal kétszeres áron adta el nekik az egyszerű zsiradékot. Mire a két katona felocsúdott a gyors üzletből, a rézpénzek már Mirella erszényében csörögtek, a hajdúk pedig alapos átvizsgálás nélkül, elégedetten sántikáltak tovább a kocsma felé.