Főtéri találkozás a hajdúkkal

A fahídon túl a völgybeli falu főtere már javában ébredezett. A kofák halkan zörögtek a gyékénykosarakkal, s a pékinas gőzölgő rozscipókkal futott át a faházak között. Mirella a tér szélén, az öreg kút mellett fogta vissza a gyeplőt, ahol a zsellérek és napszámosok gyülekeztek a reggeli mérésre.
– Adjon az Isten szebb reggelt, mint amilyen a tiszttartó képe! – kiáltott vidáman a bakról, s a ködös téren halk kuncogás futott végig. A zord arcok egy pillanatra felengedtek. Egy didergő öregasszony lépett közelebb, Mirella pedig habozás nélkül nyújtott le neki egy kis vászonzacskó szárított almát. Mikor az asszony a köténye sarkából előhalászott egy koptatott rézpénzt, Mirella csak legyintett, és mosolyogva intett a kezével.
Borda eközben a szekér kereke mellett ült, de fülei éberen forgódtak. A kocsma sarkánál két tiszttartói hajdú bukkant fel, vállukon láncos buzogánnyal, kezükben pedig a tiszttartó pecsétes pergamenjével. Pöffeszkedő léptekkel közeledtek a szekér felé, vigyázó tekintetüket a ponyvára szegezve.
Mirella nem jött zavarba. Arcára máris felültette a legédesebb, leghunyászkodóbb mosolyát, miközben ártatlan mozdulattal simította le a ponyva szélét, gondosan eltakarva a dupla padlórekesz rejtekét.
– Nahát, a tekintetes urak éber szemei! – csicseregte hamiskásan. – Csak nem a szegény vándoráru kap kelmedéknek kedvét ma reggel?