Parázs a kovácsműhelynél

A kovácsműhely nyitott ajtójából vöröses parázs fénye derengett ki a ködös reggelbe. A kovácslegény, egy szálas, kormos arcú fiatalember éppen az üllőt verve egy izzó vasgyűrűt formált, de amint meghallotta a szekérzörgést, felkapta a fejét, s kormos kézzel törölte meg izzadt homlokát.
– Hát mégis elértetek a völgybe, Mirella? – kiáltott ki a füstös műhelyből, s halvány mosoly jelent meg az arca szélén. – A mester már a tiszttartó lovait patkolja, korán reggel ránk parancsoltak a kastélyból!
Mirella halk kacagással rántotta meg a gyeplőt, hogy a lovak lassú lépésben haladjanak tovább a kovácsműhely előtt.
– A tiszttartó mindig siet, ha a más ember izsadságáról van szó, ugye, legény? – nyújtott felé a bak széléről egy kis vászonzacskó édes köményes teafüvet. – Szórd a parázsra a műszak végén, legalább a füst szaga jobb lesz, mint a gőgös uraságok lehelete!
A fiatal kovács hálásan kapta el a csomagot, miközben Borda mély, barátságos mörrenéssel bicentett a műhely felé. A fekete kutya orra már a főutca végi piac felől szálló friss pékáru illatát szimatolta. Mirella tudta, hogy a falu főterén hamarosan kezdetét veszi a napi nyüzsgés, s ott a szegények jókedve mellett már az uraságok figyelő szemeire is ügyelnie kell. A szekér lassan átgördült a keskeny fahídon, maga mögött hagyva a pörölycsapások ütemes csengését.