A völgyi főutca ébredése

A nyikorgó kerekek ritmusára a szekér lassan beért a völgybeli falu főutcájára. A faházak ablakain már gyenge gyertyafények derengtek, s a kőrakásos kéményekből felszálló füst lágyan keveredett a völgyben rekedt párával. Mirella lazán a kezébe vette a gyeplőt, s elégedett mosollyal szívta be a frissen sült kenyér és a nedves föld illatát.
Borda feszült figyelemmel vigyázta a környéket. Bár a falu még javában ébredezett, a sötét kapualjakból néha egy-egy kíváncsi tekintet villant fel. A fekete kutya nem morgott, csak füleit hegyezve jelezte úrnőjének: a helyiek óvatosak, de nem ellenségesek. A völgyi élet mindig lassabban ébredt, mint a nyüzsgő városszéli utcák.
A lány egy takaros, nádtetős házikó előtt lassította le a fogatot, ahol egy idős asszony éppen tüzifát hordott a tornácra. Mirella meleg tekintettel intett felé, s óvatosan lecsúsztatott a bak alól egy kis adag száraz szalmába csomagolt aszalt gyümölcsöt meg egy kis tégely körömvirágkenőcsöt.
– Friss erőt a reggeli munkához, néne! – kiáltotta halkan, nehezen leplezett pajkossággal. Az idős nő hálásan bicentett, miközben Borda barátságos vakkantással köszöntötte a ház előtt sündörgő macskát. A szekér nem állt meg hosszan, lágyan gördült tovább a lejtős úton a kovácsműhely felé, ahonnan már hallatszott az első pörölycsapások ütemes csengése.