Gördülő kerekek a lejtőn

A szekér zökkenőmentesen gördült lefelé a nedves kanyarokban. A köd itt, a völgy ölén már oszlani kezdett, átadva helyét a felkelő nap sárgás fényeinek, amelyek átszűrődtek a sziklafalat borító fenyvesek ágai között. A nedves avar és a fenyőgyanta édeskés illata betöltötte a friss levegőt.
A lejtő aljában ott magasodott a völgykapu: két vastag tölgyfagerenda közt kifeszített vastag sorompó, amely mögött a völgybeli település első házainak füstje kanyargott az ég felé. A kapu melletti apró bódé előtt egy álmos őr dörzsölte a szemét, s épp az ócska pipáját próbálta életre kelteni a kora reggeli hidegben.
Mirella egyetlen határozott mozdulattal állította meg a lovakat a fagerenda előtt, s széles, ártatlan mosolyt villantott a megriadtan eszmélkedő emberre. Borda csendes, méltóságteljes léptekkel igazodott a bak mellé, fekete bundája szinte egybeolvadt a fa árnyékával. Fellépése elég határozott volt ahhoz, hogy az őr reflexből visszalépjen egyet a bódé védelmébe.
– Jó reggelt, vitéz uram! Korán kel a szorgalmas ember – köszöntötte Mirella csilingelő, könnyed hangon, miközben a bakról egy apró, gyógynövényes szütyőt mutatott fel. – Remélem, a reuma nem gyötri túlságosan ebben a nyirkos párában. Hoztam egy kis enyhülést a völgyieknek!
A kapuőr gyanakvása egy csapásra elenyészett a kedves szavak láttán, s a fenyegető kutyát óvatosan kerülgetve sietve emelte fel a súlyos sorompót. A szekér kerekei vidáman zörögtek végig a fagerendák alatt, s a páros megérkezett a völgybeli zsellérházak ébredező világába.