A völgykapu előtt

A zsellérsor utolsó kunyhói is lassan elmaradtak mögöttük, beveszve a sűrűsödő hajnali köd szürkeségébe. A dűlőút itt már meredekebben lejtett a völgy felé, a szekér kerekei ritmikusan koccantak a kiálló köveken, miközben az ébredő vidék hűvös párája óvatosan körbefonta az utazókat.
Mirella megelégedetten dőlt hátra a bakon, s lazábbra engedte a gyeplőt a lovak nyakán. A kis figyelmesség elvégezte a dolgát, s a lány arcán könnyed, elégedett mosoly bujkált.
– Látod, Borda, a tiszta só meg egy marék szilva néha többet ér a legdrágább orvosságnál – vetette oda halkan a mellettük trappoló, éber kutyának. Borda halk horkantással felelt, mintha teljesen egyetértene, de sötét tekintetét egy pillanatra sem vette le a ködből kibontakozó útról.
A völgybe vezető keresztútnál a szekér végül lelassult. A korhadt jelzőfánál, ahol a nedves faforgács és a nyirkos avar fanyar szaga keveredett, a tejszerű pára szinte megült a földön. A távolból még nem hallatszott a tizedszedők lovainak patadobogása, csupán a közeli patak halk csobogása törte meg a kora reggeli csendet.
Mirella hátrafordult, félrehúzta a ponyva szélét, s gyors pillantást vetett a raktérben lapuló portékákra. Mielőtt továbbindultak volna a völgybeli házak felé, megszorította a gyeplőt, felkészülve a lejtő kanyarjaira.