Aszalt szilva a zsellérúton

A szekér rázkódva haladt tovább a sáros dűlőn, ahol a szűkös zsellérházak nádtetői közül már vékony füstcsíkok kanyarogtak az ég felé. A szegénytelep lakói lassan ébredeztek; az udvarokon elvétve feltűnő figurák feszülten méregették egymást és az utat, hiszen a közeledő tizedszedők híre mindig riadalmat hozott a völgybe.
Mirella nem hagyta, hogy a nyomasztó légkör elrontsa a kora hajnali utazást. A sor közepe felé egy didergő, öreg fafaragó lépett ki a megvetemedett kapuján, hóna alatt egy szál száraz rőzsével. A lány gyengéden megállította a lovakat, s mialatt Borda éberen vigyázta a környéket, a ponyva alól egy kis darab szárított gyömbért s egy marék aszalt szilvát csúsztatott az öreg kérges tenyerébe.
– Ez majd felmelegíti a csontjait, bátyám, mielőtt a tiszt urak ideérnek a számadással – súgta kacsintva, mire az öreg szeme megcsillant a hálától.
A kerítés tövében ácsorgó, kirendelt uradalmi hajdú gyanakvóan lépett előre, hogy szót emeljen a tiltott megállás miatt, ám Borda egyetlen halk, mély horkantással és sötét tekintetével jobb belátásra bírta. A hajdú megtorpant, Mirella pedig ártatlan, bájolgó mosollyal intett felé:
– Jó munkát a kötelességhez, uram! – azzal megsuhogtatta a gyeplőt, s a szekér vidám kerékzörgéssel hagyta maga mögött az ébredező zsellérsort.