Ébredő zsellérsor

A lejtő aljában a szekér csendesen zötyögött végig a kanyargós keréknyomon. A legszélső, megvetemedett kerítésű kunyhó udvarán egy álmos szemű, mezítlábas kisfiú épp vizet húzott a gémeskútnál. Amikor megpillantotta a lassan közeledő tarka járgányt és a bakon ülő hatalmas, fekete kutyát, megszeppenve szorította magához a fanyelű vödröt.
Mirella széles, meleg mosollyal intett felé, és egyetlen gyengéd mozdulattal megállította a lovakat a kapu előtt.
– Jó reggelt, csemete! – kuncogott halk, csilingelő hangon. – Hát te még a napot is megelőzöd?
Borda kíváncsian oldalra billentette a fejét, majd egy barátságos, horkantó fújtatással jelezte, hogy részéről semmi ok az ijedtségre. A fiúcska gyanakvása a kutya jámbor tekintetét látva egy csapásra elpárolgott, és óvatos léptekkel közelebb húzódott a szekéremberhez.
Mirella nem teketóriázott. A ponyva alá nyúlt, s egy kis vászonzacskót halászott elő, amelyben finomra őrölt, tiszta fehér só lapult – olyasféle kincs, amit ezen a vidéken csak méregdrágán mészároltak a tiszttartó emberei.
– Mondd csak, édesanyád odabent van? Tegyétek ezt a levesbe, mielőtt a végrehajtók megérkeznek a tizedért – kacsintott a lány, s a megilletődött gyermeki marokba nyomta az erszényt.
A fiú szeme tágra nyílt a meglepetéstől, s míg a házból kisiető, megfáradt tekintetű asszony már hálás szavakat rebegett volna, Mirella csak könnyedén legyintett. Megrázta a gyeplőt, s a szekér máris gurult tovább a völgyi utcácskán, hagyva, hogy a remény megelőzze a reggeli napsugarakat.