Menedék a tőzegpincénél

A patkók dobogása már a sikátor torkolatában visszhangzott, ám mielőtt Mirella teljesen hátrafordult volna, könnyű, sietős léptek zajongtak a roskatag kerítés túloldalán. Egy kócos, mezítlábas kisfiú bújt ki a rothadó gerendák alól, s nagy, kerek szemekkel intett a lány felé.
– Erre, kisasszony! A tiszttartó kopói nem férnek be a szekérrel a tőzegpince felé! – suttogta a gyerek, s izgatottan mutatóujjával a legközelebbi udvar felé bökött.
Mirella nem habozott. Egy gyors rántással a korhadt kapufélfák közé terelte a kordét, miközben Borda néma, de fenyegető árnyékként vetődött a szekér mögé, fedezve az utat. A zsellérház udvara szűk volt és trágyaszagú, de a falra futtatott száraz rőzse és a túllógó tető tökéletes takarást nyújtott.
A hajdúk dohogva, fegyvercsörögve vágtattak el a sikátor fő vonalán, mit sem sejtve a karnyújtásnyira rejtőző zsákmányról. Mirella csendesen felnevetett, s tenyerébe nyúlva egy marék aszalt szilvát halászott elő a szoknyája redőiből.
– A leleményesség aranyat ér, fiacskám, de az aszalt szilva még annál is édesebb – nyújtotta át a csemegét a megilletődött gyereknek, aki azonnal elvigyorodott.
A feszültség felengedett, Borda feszülten pihegő mellkasa is elsimult. A tiszttartó emberei elrobogtak, a kordé pedig készen állt, hogy a hátsó csapáson át kijusson végre a falucska békésebb fertályára.