Sietős léptek a sikátorban

Borda egyetlen moccanással emelte fel a legsúlyosabb fűzfavessző kosarat, fel sem szisszenve a meleg veknik súlya alatt. Odakint, a főutcán már fémesen csikordultak a városbíró embereinek nehéz csizmái, ám Mirella egy pimasz kacsintással intett a péknek, és már ki is nyitotta a hátsó korhadt kiskaput.
A szűk, sáros sikátorban hűvös reggeli szél söpört végig. Mirella egy vastag posztóköpenyt terített a kosarakra, hogy elrejtse a friss pékáru marasztaló illatát a kíváncsi orrok elől. Nem volt vesztegetni való idejük: a bíró porkolábjai a kapuknál már elkezdték a házkutatásokat.
– Rendes ember ez a pék, Borda, de ha elkapják, a bíró még a kemencéjét is lefoglalja – sziszegte élesen a lány, miközben gyors léptekkel haladtak a szegénytelep felé vezető macskaköveken. – Nem hagyjuk, hogy azok a pöffeszkedő ingyenélők elvegyék a falatot a gyerekek szájától.
Borda csak egy morranással felelt, de éber szemei a sikátor sarkait pásztázták. Sötét alakja komor védőfalat vont Mirella köré, felkészülve arra, hogy ha akár egyetlen adószedő is felbukkanna a kanyarban, azonnal útjukat állja. Szerencsére az eldugott átjárók még csendesek voltak, így akadálytalanul közeledtek a város széli kőhíd és a bujkálók rejtekhelye felé.