A kőhíd túlsó oldalán

A kőhíd mohás ívei alatt még sűrű pára gőzölgött, a hídvégi őrbódé mellett pedig egy didergő, álmosságtól kókadozó strázsa támaszkodott a lándzsájára. Mirella egyetlen hangos lépéssel sem árulta el jelenlétüket: ruganyos, csendes járással haladt Borda árnyékában a hűvös köves úton. A strázsa éppen csak dörzsölgette az álmot a szeméből, ám amikor meglátta a kosarat cipelő, fenyegető tartású óriást és a mögötte lépkedő lányt, inkább mélyebbre húzta a süvegét, és úgy tett, mintha semmit sem látna.
Odaát a városszéli szegénytelep dőlt falú kunyhói között már vékony füstcsíkok kúsztak a kora reggeli ég felé. A bujkálók lepusztult hajlékaik kapujában didergő gyerekek és elnyűtt ruhájú asszonyok várták az enyhülést, éhes pillantásokkal figyelve az érkezőket.
Mirella nem teketóriázott: amint bejutottak a legszélső, omladozó viskó oltalmat adó falai közé, Borda óvatosan letette a súlyos kosarat a földre, és leemelte róla a posztóköpenyt. A friss, kemencemeleg veknik illata betöltötte a homályos, hűvös helyiséget.
A pulyák szeme azonnal felcsillant. Mirella gyengéd, meleg mozdulatokkal osztotta szét a ropogós karéjokat, egy-egy kedves szót is mellékelve a falatokhoz. A városbíró szigora és a kapura szegezett kapzsi adórendelet fenyegetése most kívül rekedt a korhadt ajtón, a didergő menedékben pedig hosszú idő után először éledt újjá az óvatos remény.