A gázló rejtekében

Mirella az utolsó falat kenyeret is kiszórta a kosár aljáról, de a szemeiben izzó harag nem csillapodott. A városbíró pofátlan adója és a kapura szögezett garázda rendelet megmérgezte a reggelt. Borda a fal mellett állt, összefont karral, baljós árnyékként komorogva, miközben a kunyhó korhadt gerendái mögött nehéz csizmák zaja ütötte fel a csendet.
– Jönnek – sziszegte Borda élesen, keze az övén feszülő tőr markolatára tapadt. Nem kérdezett, nem habozott; tekintete tiszta fenyegetést árasztott.
– Hadd jöjjenek – vetette oda Mirella ridegen, s egyetlen mozdulattal terítette vissza az üres kosárra a kormos vásznat. – Az adószedő kopói későn ébredtek. Itt már csak a morzsát találják, a hasznukat meg kivasalhatják a ködből.
A kunyhó szűk ablakán át látni lehetett, ahogy két zsoldos méricskéli a telepre vezető sáros csapást. Nem tudták, hogy a zsákmány már a pulyák gyomrában pihen, de a jelenlétük veszélyt jelentett mindenkire. Mirella Borda felé intett a fejével, a hátsó kilépő felé terelve a figyelmet.
– A gázló felé megyünk – mondta halkan, de ellentmondást nem tűrő keménységgel. – Ha a hídnál mégis felriadt a strázsa, a sekélyesben vágunk át. A bíró úr meg várhatja az adóját.
Borda egyetlen bólintással válaszolt, majd az omladozó hátsó ajtóhoz lépett, hogy utat nyisson a bozótos felé.