Csobbanás a fűzfák árnyában

A korhadt deszkaajtó halkan nyikordult, ahogy kikurrantak a kunyhó mögötti galagonyásba. A sűrű, tüskés ágak végighúzták a ruhájukat, de egyikük sem törődött a karcolásokkal. A folyó felől hűvös, párás levegő áradt, a sás és a fűzfák töve pedig azonnali menedéket kínált a gyanakvó tekintetek elől.
Borda óvatosan nyomta félre a nedves leveleket, szemeivel a vízparti ösvényt kémlelve. A szegénytelep felől még hallatszott a zsoldosok kárálása, de Mirella és ő már messze jártak a portyázók hatókörétől. A városbíró adószedői alaposan elszámolták magukat: mire a kunyhóhoz értek, a meleg cipók már a gyerekek gyomrában lapultak.
– A sekélyesnél átlépünk – suttogta Mirella, miközben a vállára kanyarította az üres kosarat, s ajkán maró gúny villant. – A bíró uram drága csizmás kopói aligha akarják összepiszkolni a cifra nadrágjukat a sáros vízben.
Borda csak egy tompa morgással felelt, keze még mindig a tőr markolatán pihent, miközben elsőként lépett a meder csillogó kavicsaira. A hűvös víz átáztatta a sarujukat, de a lépteik nesztelenek maradtak. A gázló sűrű párája jótékonyan takarta el őket, s mire a túlparti bozótoshoz értek, a veszély már csak távoli morajként kísérte őket.