A túlparti galagonyásban

A túlparti galagonyás oltalmában Mirella végre megállt egy pillanatra, és guggolva csavarta ki a szoknyája vizes szegélyét. A szíve még mindig hevesen kalapált a mellkasában, s míg az ujjai a nedves vásznat facsarták, tekintete a sűrű levelek közt átderengő vízfelszínt fürkészte. A szegénytelep háztetői felett még tompán visszhangzott a portyázók dühödt kiabálása, de a folyó sűrű párája már elvágta a nyomukat.
Borda halkan szisszent egyet, majd a legközelebbi fűzfa vaskos törzséhez lapult. Keze még mindig a tőre markolatán feszült, szemeivel a bozótos alját kémlelte, mintha minden egyes szélfútta gallyban egy közeledő adószedőt sejtene. A veszély elmúlt, de a testükben dolgozó feszültség még nem csillapodott.
– Nyugalom, Borda – suttogta Mirella rekedten, miközben gyors, ideges mozdulatokkal igazította meg a vállán az üres kosarat. – A bíró kopói túl kényelmesek ahhoz, hogy a sáros mederben dagonyázzanak. Mire észbe kapnak, már az ivóban isszák el a hiábavaló fáradozásuk bánatát.
Borda nem válaszolt, csak egy rövid, szaggatott bólintással jelezte, hogy érti. Egy lépéssel közelebb húzódott a lányhoz, készen arra, hogy legkisebb neszre is közbelépjen. Mirella intett, s mindketten nesztelen léptekkel indultak meg a dűlőút felé.