Rejtett deszka az út szélén

A dűlőútra kiérve a száraz por azonnal rátapadt a még nedves sarukra. Mirella ingerülten rúgott el egy útjába kerülő kavicsot, miközben az üres kosár fülét szorította. A városszéli hajsza ugyan véget ért, de a méreg még ott forrt benne: a kapzsi hajdúk miatt kénytelenek voltak elhagyni az áru egy részét, s most üres kézzel álltak a puszta határában.
– Legközelebb nem a gázlónak futunk, hanem egyenest a tiszttartó háza mögé – sziszegte Mirella éles, csípős hangon, miközben lezser mozdulattal törölte meg a homlokát. – Ha már zaklatnak, legalább a saját spájzukból pótoljuk, amit elvettek tőlünk.
Borda csak egy komor, horkantásszerű hangot hallatott válaszul. Szemei résnyire szűkültek a hirtelen rátörő délelőtti napfényben, s feszült tekintettel méregette a távolban kanyargó szekérutat. A nyílt terep sosem jelentett jót, így szorosan a lány oldalán lépkedett, bütykös ujjai pedig szinte ráforrtak a övére csatolt tőr markolatára.
Az út szélén álló rozzant, korhadt fa feszület árnyékában végre megálltak egy pillanatra. Mirella megfontolt mozdulattal rúgta arrébb a tövébe halmozott száraz avart, felfedve egy földbe süllyesztett, vaskos deszkával fedett rejtekhelyet. A csempészek régi vésztartaléka érintetlenül várta őket.
– Lássuk, mit hagyott itt a szerencse – vetette oda Mirella fanyar félmosollyal, mire Borda szó nélkül térdre ereszkedett, hogy félretolja a nehéz takarólapot.