Ezüst garasok a haraszt alatt

A korhadt deszka száraz reccsenéssel engedett Borda izmos karjának. A földbe vájt apró üregből a nedves avar és a szurok jellegzetes, édeskés szaga áradt fel. Mirella nem teketóriázott: szoknyáját hátrahajtva térdre ereszkedett a porban, és magabiztos mozdulattal nyúlt a sötét mélyedésbe.
Egy vászonba tekert bőrszüsző és két gondosan viaszolt csomag került a napfényre. A szüszőben lapuló néhány maréknyi kopott ezüstgaras láttán a lány elégedett félmosolyra húzta a száját. Nem volt ez mesés vagyon, de bőségesen elegendő arra, hogy a szegénytelep éhező pulyáinak friss veknit és tejet vegyenek, a maradékból pedig kiváltsák az öreg Jakab zálogba csapott szerszámait.
– A kapzsi hajdúk azt hiszik, kifosztva futottunk el – kuncogott Mirella, miközben a garasokat az övére kötött titkos erszénybe csúsztatta. – Pedig a gondviselés mindig ott lapul, ahol a legkevésbé várják a nagyhasú uraságok.
Borda gyors mozdulattal helyére illesztette a fadarabot, és lábával gondosan rászórta a száraz rögöket, megszüntetve a bolygatás nyomait. Mirella eközben kicsomagolta a viaszos vásznat: finom, szárított gyógyfű és egy kis szelence füstölt só lapult benne, ami a piacon aranyat ért.
– Na gyere, Borda! Míg a járőrök a gázlónál káromkodva szárítják a csizmáikat, mi a piacon költjük a vésztartalékot – mondta könnyedén a lány, majd átvetette karján az üres kosarat, és határozott léptekkel megindult a városszél felé.