Álmos strázsa a mohás íveken

A dűlőút mentén álló füzek árnyéka lassan elvékonyodott, ahogy a reggeli napfény áttörte a makacs ködfoltokat. Mirella köpenyét szorosabban magára húzva szaporázta lépteit, miközben az övén lapuló titkos erszény minden egyes mozdulatnál finoman hozzákoccant a csípőjéhez. Borda szorosan a sarkában haladt, füleit hegyezve méregette az út menti bokrokat; a fiú szemeiben még ott bujkált a gázlónál átélt hajsza feszültsége és az üldözőktől való félelem.
Hamarosan elérték a városszéli kőhidat. A mohás ívek alatt lassan hömpölygött a patak zavaros vize, a túloldalon pedig már felsejlettek a kora reggeli vásár első körvonalai. A híd közepén egy magányos őr támaszkodott a korlátnak, álmosan bámulva a habokat, miközben fapipájából lassú füstcsíkokat eregetett a hűvös levegőbe.
– Csendben maradsz, és úgy lépsz, mintha az üres kosáron kívül semmink se lenne – suttogta Mirella hátra pillantva, s szavait azonnal megerősítette egy halvány, magabiztos mosollyal.
Amint a hídra léptek, a kőlapok koppanása felriasztotta a bakon ülő strázsát. Az őr gyanakvóan feléjük fordult, végigmérve a lány átázott szoknyaszegélyét és Borda komor, feszült ábrázatát. Mirella azonban nem teketóriázott: csípőre tett kézzel, cserfes kofaként billentette félre a fejét.
– Jó reggelt, vitéz uram! Remélem, a hídvámot nem a ruha vizes szegélyéért szedik errefelé – mondta könnyed hangon, s közben a kosarat lendületesen átlódította a másik karjára.