Kopott rézgaras a markában

Az őr ásított egy akkorát, hogy fapipájából szikraeső hullott a nyirkos kőperemre. Gyanakvó, nehéz pillantással méregette a lány arcán vibráló pimasz mosolyt, majd Borda feszült, összerándult vállát vette szemügyre. Az üres kosár láttán végül csak kényelmesen legyintett, és flegmán mormogott valamit a korán kelő népségről meg a dologtalan kofákról, akik csak a helyet foglalják a hídon. Egyetlen kopott rézgarast dörmögött ki a fogai közül hídvám gyanánt, amit Mirella villámgyors mozdulattal nyomott a strázsa kérges tenyerébe.
Amint átértek a mohás kőíveken, Borda szorosan a lány mellé húzódott, s szaggatottan fújta ki a levegőt.
– Átjutottunk – suttogta a fiú halk, reszketeg hangon, de tekintete még mindig a háta mögötti ködös dűlőutat pásztázta, mintha az adószedők járőre bármelyik pillanatban kibukkanhatna a füzek mögül.
– Hát persze – felelte Mirella halkan, miközben könnyed léptekkel átsuhantak a piac szélén sorakozó első ponyvák árnyékába. – Egy álmos strázsa nem állhat az utunkba, amikor a hasunk kopog a kétségbeeséstől.
A piaci forgatag kora reggeli zaja lassan elnyelte őket. A szekerek nyikorgása, a kofák rekedt kiáltásai és a frissen sült lepények gőzölgő illata közömbös védőhálót vont köréjük. Mirella finoman megérintette a szoknyája alá rejtett erszényt: a feszületnél kimentett garasok biztonságban lapultak.
– Keressünk egy félreeső zugot – intett Borda felé, s a lány szemeiben a megkönnyebbülés mellett már ott bujkált a következő lépés határozott terve.