Meleg lepény a ponyvák alatt

A piaci sátrak és hevenyészett standok között percről percre sűrűsödött a tömeg. Mirella és Borda az aszalt gyümölcsöket kínáló kofák sora mögé húzódtak, ahol a csípős reggeli szél és a kíváncsi tekintetek egyaránt kevéssé érték őket. A ponyva árnyékában egy megviselt, didergő idős asszony árulta a maga sütötte, még gőzölgő árpa- és rozslepényeket.
Mirella egyetlen pillanatig sem teketázott. Odalépett a korhadt fabódéhoz, s a szoknyája ráncai közül előhalászott kettőt a rejtekből megszerzett garasokból.
– Két jókora veknit kérünk, néném, a többit pedig tartsa csak meg a hideg napokra – szólt meleg, közvetlen hangon, s a csillogó pénzérméket a csodálkozó asszony kérges tenyerébe csúsztatta.
Az árus szeme tágra nyílt a váratlan szerencsétől, s hebegett valamit a szentek áldásáról, ám mielőtt hosszabb hálálkodásba kezdhetett volna, Borda éber tekintete óvatosságra intett. A fiú finoman Mirella könyökéhez ért, s a vásártér közepe felé bökött az állával.
A városháza kőkerítésénél egy fegyveres hajdú éppen egy friss, vörös pecséttel ellátott hirdetményt szegezett a tölgyfagerendára. A kofák és a mészároslegények halkan zúgolódva gyűltek a hirdetmény köré. Mirella ajkán pikírt mosoly suhant át: a hasuk végre nem kopogott, s a megcsillanó szemeiben máris ott bujkált az újabb csel gondolata.