A pékmester hátsó udvara

A ponyvasorok közt már javában forrongott a kora reggeli vásári élet. Fűszeres füst, friss kenyérillat és a kofák harsány kiabálása töltötte be a szűk átjárókat. Mirella magabiztosan kanyargott a tarka sátrak között, miközben éber tekintete a piactér hátsó során megbúvó pékműhely felé kutatott. Borda sziklazord termetével szinte észrevétlenül egyengette előttük az utat; csöndes, de fenyegető jelenléte épp elég volt ahhoz, hogy a tolakodóbb kofaemberek tisztességes távolságot tartsanak.
– Ugye mondtam, Borda? A bíró uram megint azt hiszi, két rézszöggel és egy pecsétes pergamenlappal megállíthatja az éhes szegényeket – susogta a lány pikírt mosollyal, ahogy beléptek a kemencék mögötti árnyékos udvarba.
A pékmester, egy lisztes kötényű, jóságos tekintetű emberke éppen gőzölgő vekniket pakolt a fűzfabefőttes kosarakba. Amikor meglátta a párost, megkönnyebbülten sóhajtott fel, és azonnal intett nekik a fal mellett felhalmozott zsákok mögé.
– Már a fülembe jutott a kapunál kifüggesztett hirdetmény news-a, Mirella – dörmögte a pék halkan. – Az adószedők már a szomszédos utcákat járják, de a hátsó kapun át még biztonságban eljuttathatjuk a lisztet s a pékárut a szegénytelep kunyhóiba.
Mirella elbűvölő mosolyt villantott a mesterre, s egy gyors alku kíséretében meleg ételt intézett a rászorulóknak.