Pecsétes papír a tölgyfakapun

A Kalmárkapu tölgyfa szárnyai előtt már kisebb tömeg gyűlt össze a kora reggeli hidegben. Az adószedő írnok, egy pápaszemes, keskeny vállú emberke éppen az utolsó rézszöget ütötte a frissen kifüggesztett hirdetmény sarkaiba. A két szőrös képű hajdú unottan támaszkodott a kopjájára a kapu két oldalán, ügyelve rá, hogy a nép tisztességes távolságból bámulja a piros viaszpecsétet.
Mirella könnyedén átverekedte magát a kíváncsiskodó kofák és művesek gyűrűjén. Borda csendes árnyékként követte: sziklazord termete résnyire nyitotta a tolongó tömeget, míg éber tekintete a hajdúk minden apró mozdulatát kísérte.
– Na, mit főzött ki már megint a mifelénk oly bölcs bíró uram? – susogta Mirella egy mellette álldogáló, rongyos kendős kofaasszonynak. Mielőtt a meglepett nő válaszolhatott volna, a lány észrevétlenül egy jókora darab meleg kenyérvéget csúsztatott a kofa didergő kisgyermekének a kezébe.
A hirdetmény cifra betűi rendkívüli vámot vetettek ki a városhatáron áthozott gabonára, s szigorú büntetést ígértek mindenkinek, aki engedély nélkül ad el portékát a szegénytelep határain belül.
Mirella ajkán pikírt, maró mosoly suhant át. Pontosan tudta, hogyan fogják kijátszani ezt az újabb kapzsi rendeletet még a nap lemente előtt. Sokatmondó pillantást váltott Bordával, aki alig láthatóan bólintott, majd szapora léptekkel elindultak a ponyvasorok sűrűje felé.