Friss vekni és vásári hírek

A kifeszített vászonponyvák mögött az illatok és a hangok összeértek: a frissen sült lepény gőze elkeveredett a korhadt káposztalevelek fanyar szagával. Mirella magabiztos léptekkel kanyarodott be az egyik takart mellékutcácskába, ahol egy pocakos, álmos pék éppen a fapultjára pakolta ki a még gőzölgő vekniket.
– Adjon az Ég jó reggelt, mester! Ugye nem sajnál egy falat élelmet két kora kelt vándortól? – lépett oda Mirella egy ártatlan mosoly kíséretében, s a vászontáskájából kihúzott egy csiszolt kis üvegcsét, amiben mézsárga balzsam csillogott. – Cserébe a legfinomabb fenyőgyanta-kenőcsömből adok egy jókora adagot, hogy az a nehéz sütőlap ne gyötörje többet a derekát a hideg hajnalokon.
A pék gyanakvóan méregetni kezdte a tetszetős leányzót, ám amikor tekintete a lány mögött magasodó, komor Borda sziklazord alakjára tévedett, nyomban szelídebbre váltott. Nem hiányzott neki semmiféle csetepaté ilyen korai órán. Egy kerek tálból ropogós kenyérvéget meg egy darabka füstölt szalonnát tolt át a pult szélén.
– Csak csínján a járkálással, leányzó – mormogta a pék halk hangon, miközben a csodakenőcsöt a köténye zsebébe süllyesztette. – A piactér közepén már ott sertepertél a városbíró írnoka meg két hajdú. Az adókat szedik, s épp az új hirdetményt szögellik a kalmárkapu fájára.
Mirella szeme megvillant a hír hallatán. Borda szótlan bólintással jelezte, hogy vette a lapot. A lány gyorsan elrakta a kapott elemózsiát, majd pajkos mosollyal indult el a nyüzsgő standok fősora felé, hogy közelebbről is szemügyre vegye a bíró úr újabb hóbortját.