Irány a piaci forgatag

Mirella halkan letette a csorba cserépbögrét a faasztalra, s egy sokatmondó pillantást váltott Bordával. Az asszony szavai megerősítették benne a tervet: a hajnali szürkületben a hajdúk még a kapuk hídjainál tanyáztak, s eszük ágában sem volt a szegénytelep cuppogó sarába piszkítani a csizmájukat.
– Ideje mozdulni, mielőtt a nap teljesen felkel – suttogta Mirella, miközben gubancmentesre simította a haját, és a kendőjét mélyen a homlokába húzta. Egy marék szárított almát pottyantott a gyerkőcök meleg markába, s egy hálás mosollyal búcsúzott a házigazdától.
Borda nesztelenül lépett ki a pajta felé, ahol a szekér a száraz lomb rejtekében pihent. Nem húzták elő a fogatot; a csempészárut és a nehéz járművet egyelőre a roskatag tető oltalmára bízták. Mirella csak a legszükségesebb vásári portékákat szedte össze egy kopott vászontáskába, hogy egyszerű kofának tűnjön a korai forgatagban.
– A hajnali pára a mi emberünk – mormogta Borda fojtott hangon, miközben a kerítések árnyékában pásztázta a sikátort. Éber volt és feszült, de léptei halkan, biztosan követték Mirellát.
A két alak besiklott a szegénytelep kanyargós, füstszagú utcácskáiba, a piaci ponyvasorok hátulja felé véve az irányt. A készülődés zaja, a zöldséges ládák csattanása s a kofák kora reggeli kurjongatása tökéletes fedezéket nyújtott. A veszély még nem múlt el, de a város ébredező forgatagában már nem ők voltak az egyetlen idegenek.