Sietős léptek a dűlőút felé

Borda egyetlen éles, fojtott morgással jelezte, hogy a kőfal túlsó oldalán tiszta a levegő. Mirella ruganyos mozdulattal átsuhant a roskatag falrész felett, s amint talpa a nyirkos avart érte, már ragadta is meg a súlyos erszényeket rejtő zsák száját. A présház felől még mindig hallatszott az adószedő tehetetlen krákogása meg a hajdúk távoli, nyomdafestéket nem tűrő ordítozása, amint a sűrű bozótosban rohangáltak a megbokrosodott hátasok után.
– Megyünk. Gyorsan – sziszegte a lány, szemeiben éles, győzedelmes fénnyel. A feszültség szinte vibrált köztük; Borda felborzolt szőrrel, halk horkantással méregette a távoli lámpások imbolygó fényeit. Nem volt idő az ünneplésre.
A páros az erdei dűlőút felé vette az irányt, elkerülve a kijárt ösvényeket. Mirella magabiztosan igazította meg vállán a zsákmányt. Tudta jól, hogy a császári tiszttartó zsoldosai órákig kutatnak majd a lovak után a sötétben, s mire rájönnek, hogy a kincstári erszényeknek is nyoma veszett, ők már biztonságos távolságban járnak.
– Hadd köhögjön a tekintetes úr, legalább kiköhögi a gőgöt is – vetette oda Borda felé éles, vágó hangon. A fekete eb elégedett mordulással nyugtázta a szavait, s lépteik nesztelenül vesztek el az éjszaka árnyai között.