Füst a pincegrádicson

A nyirkos avar nesztelenül nyelte el Mirella lépteit, ahogy a présház kőből rakott hátsó fala felé osont. Kezében a felhalmozott, nedves tölgyfalevelekkel és nyers mohával teli zsák súlyosodott. A pince apró szellőzőjárata alig két arasznyira volt a földtől, s a résen keresztül kellemes, édeskés törkölyillat áramlott ki. A lány éles, gúnyos mosollyal csapott szikrát a tűzkővel. Pár pillanat elég volt: a nyirkos lombok közt sűrű, csípős, kénes füst kezdett gomolyogni, amit a huzat közvetlenül a szellőzőnyílás mélyére préselt.
Nem telt bele két perc, a fagerendás épületből fuldokló köhögés és kapkodó edénycsörrenés zaja szűrődött ki. A császári adószedő reszelős, rekedt hangon kiáltozott rejtélyes tűzvészt sejtve a boroshordók között. Ebben a pillanatban a kerítés felől dühödt nyerítés és keréknyikorgás rázta meg az éjszakát. Borda hajszálpontosan végezte a dolgát: a karámfát feszegető árnyékával úgy megrémítette a hátasokat, hogy a hajdúk káromkodva rohantak a szétriadó állatok után, teljesen feladva az adószedő szekér őrzését.
Mirella nem habozott. Az árnyak fedezékében a vasalt kerekű kocsi mellé csusszant, s a feszítővassal egyetlen lendületes, tapasztalt mozdulattal kippantotta a rozsdaette reteszt. A nehéz, csilingelő vászonerszények azonnal a vállára akasztott zsák mélyére kerültek.
– Megmelegedett a tekintetes úr a füstben, nekünk meg jól jön a tüzelőre való – sziszegte elégedetten a lány. A zsákot átlendítette a roskatag kőfalon, ahol Borda már éber tekintettel, felborzolt szőrrel várta a jelet a visszavonulásra.