Sárga fény a présháznál

A szél hűvösen söpört végig a hegygerincen, elkergetve a völgyben rekedt nehéz, nedves párát. Mirella és Borda szinte nesztelenül haladtak a szőlősorok feletti keskeny vadcsapáson. A lány szemei élesen követték az út kanyarulatait, dühös tekintete a völgy aljában meghúzódó, kőből épült présházat pásztázta.
– Ott pöffeszkedik a tekintetes úr – sziszegte Mirella, miközben meglapult egy tüskés kökénybokor árnyékában. – Megmelegedett a bőre a kandalló mellett, amíg a hajdúi idelent a sárban áztak.
A présház ablakából sárga mécsesfény szűrődött ki, s a nyitott kocsibeálló előtt két vacogó hajdú tétlenkedett. A présház mellett ott állt a nehéz, vasalt kerekű adószedő szekér is. Borda halk, fojtott morgással lapult Mirella térdéhez, fülei hátrafordultak, szőre felborzolódott a fegyveresek szagától.
– Csendesebben, Borda – vetette oda halkan, éles hangon a lány. – Nem harcolni megyünk, hanem elvenni, ami a jobbágyokat illeti.
Mirella kiterítette a vásznat. A rajzon pontosan szerepelt a présház hátsó borospincéjének szellőzőjárata. A lány gúnyos mosollyal mérte fel a terepet: ha a pince felől füstöt terelnek be, a császári úr és a kísérete pánikszerűen kimenekül a főkapun, egyenesen a sárba.
– Te a lovakat riasztod meg a kerítésnél, én meg kipakolom a szekeret – adta ki a rövid utasítást. Borda egyetlen vágó horkantással jelezte a megegyezést, s már el is tűnt a bokrok sötétjében.