Rejtekhely a tölgyfa tövében

A rejtett ösvény meredeken kanyargott fel a domboldalra, távolodva a sötétben szunnyadó patakmedertől. Mirella egyetlen pillanatra sem nézett vissza. A méreg még bőségesen forrt benne a sárban megkínzott jobbágyok látványa miatt, de a düh most csak még élesebbé tette a figyelmét. Egy öreg, villámsújtotta tölgyfa tövében torpant meg, ahol a sűrű bozótos megbízható fedezéket nyújtott az éjszakai szél ellen.
– Nem fogunk ennyivel beérni – sziszegte halkan, miközben bosszúsan törölte le a nedves sarat a csizmája száráról. – A császári adószedő nyakán még ott fityeg a vastag aranylánc, a hajdúi meg holnap ugyanígy felprédálják a szomszédos falut, hafutni hagyjuk őket.
Borda halkan, de fenyegetően morajlott fel a lába mellett. Szőre még vizesen tapadt a bordáira a gázlótól, sárgás szemeiben pedig dühös szikrákként tükröződött a holdfény. Egyetlen éles, türelmetlen horkantással jelezte, hogy a puszta menekülés helyett ő is szívesebben látna még néhány fegyverest a sárban heverni.
Mirella határozott mozdulattal nyúlt be a tölgy odvába, és előhúzott egy alaposan beolajozott, vászonba tekert csomagot. A kis rejtekhelyet még hetekkel korábban készítették elő a domboldalon. A csomagban friss térképvázlat és egy maréknyi száraz csiholóeszköz lapult.
– A hegyi présház felé vesszük az irányt – jelentette ki a lány, s hangjában ott bujkált az a maró cinizmus, ami a következő csíny előszelét jelentette. – Megvárjuk, míg a tekintetes úr kiheveri a ma éjszakai ijedtséget, aztán elvesszük tőle a maradék jussunkat is.
Borda egyetlen vágó morranással hagyt jóvá a döntést, s már indult is előre az avarban, magabiztosan mutatva az utat a sötétedő gerinc felé.