Nádas a patakparton

A patakparti fűzfák komor árnyéka hűvös öleléssel fogadta a menekülőket. A szegénynegyed felől még visszhangzott a hajdúk teli torkú kiabálása és a nehéz csizmák dobogása, ám a sötét vízmosás alján már meglapult a csend. Mirella könnyed mozdulattal szedte fel szoknyája szélét, hogy a felcsapó víz se áztassa át a nehéz posztót, míg Borda magabiztosan szökkent át a gázló simára kopott kőhátain.
A víz csupán a lány bokafejéig ért, s a frissítő hideg szinte azonnal elűzte a feszültséget a tagjaiból. Egyetlen rézpénz sem maradt a szütyő mélyén; a császári adószedő kövér erszénye szőröstül-bőröstül átköltözött azokhoz, akiknek a fagyos tél közeledtével a legnagyobb szükségük volt a falatra és az óvó melegre.
– Ennyit a császár kincstárnokáról meg a daliás őreiről – suttogta Mirella halk, kuncogó hangon, mikor kiértek a túlsó part puha, mohás talajára. – Kíváncsi lennék a tekintetes úr ábrázatára, amikor rájön, hogy a garasai már tucatnyi szegény család tűzhelyén sütik a holnapi kenyér árát!
Borda alaposan megrázta magát, s a csöpögő bundájáról szétfröccsenő vízcseppek apró gyöngyökként szikráztak a halvány holdfényben. Öreg fülét még egyszer hátrafordította a távoli fáklyák hunyorgó fényei felé, de a morgása már nem fenyegető volt, sokkal inkább elégedett.
A túlparti sűrű nádas biztonságos takarásában Mirella mélyet szívott a harapós éjszakai levegőből. A lábuk alatt száraz gallyak roppantak, amint a hegyoldal felé vezető, rejtett ösvényre léptek. A veszély elült, a zsákmány jó helyre került – a csillagos ég alatt pedig újabb csendes utak vártak rájuk.