Árnyak a dőlt kapunál

A sötét sikátor mélyebbre húzódott a rozoga kunyhók hálója között. A fagyos szélben zörgő nádtetők felől elfojtott köhögés hallatszott. Mirella szorosan egymás mellé rendezte a maradék ezüstöket. Borda hirtelen megtorpant; fülei felcsaptak, izmai megfeszültek. Egy apró kő gördült le a közeli gerendáról, s az éjszakai neszekben túl hangosnak tűnt a koppanása.
Mirella torka összeszorult. A sötétségben minden árnyék a császári hajdúk alakját idézte. Nem volt idő a habozásra. Gyors, kimért léptekkel ment a következő dőlt kapuig, ahol egy megfáradt öregasszony kuporgott a küszöbön. A nő ijedten húzta össze foltos kendőjét a váratlan jövevények láttán.
– Csendesen, anyó – suttogta Mirella halkan. Egy vaskos cipót és három nehéz garast csúsztatott a remegő kézbe. – A kincstárnok ajándéka. Ne kérdezzen semmit.
A nő szeme elkerekedett, de Mirella már nem várta meg a hálálkodást. Borda óvatosan felnyüszített, a sikátor vége felé bökve az orrával. Fenyegető neszek hallatszottak a főút irányából; patkók kopogása és nehéz csizmák zaja vert visszhangot a közeli kőfalakon.
– Gyerünk, Borda! – intett a lány rövid, feszült mozdulattal.
A szütyő már majdnem kiürült. Egyetlen gyors mozdulattal bedobta az utolsó marék rézpénzt egy szalmabálák közt alvó család mellé, majd a kerítés tövében a sötétbe veszett. Az éjszaka hűvös leple mögött a szegénynegyed széli patakmeder hívogató csöndje várt rájuk.