A szegénynegyed kapujában

A mohás kőkeresztet elhagyva az ösvény hamarosan a városszéli roskatag kunyhók közé torkollott. A szegénynegyed felett sűrű tőzegfüst szaga terjengett a hideg éjszakában, a dűlőút mentén álló vakolatlan falak között pedig mély csend honolt. Mirella megállt az első roskatag kerítésnél, s elégedett mosollyal simította meg a derekára erősített bőrszütyőt, amely kényelmesen nehezedett az oldalának.
Borda éberen megszaglászta az egyik zárt kapu alját, majd halkan nyüszítve jelezte úrnőjének, hogy tiszta a levegő. Az épület szalmával szigetelt fala tövében, egy lyukas pokrócba burkolózva didergő alak kuporgott. Mirella léptei megenyhültek, arcáról nyoma is veszett a korábbi óvatosságnak, s gyengéd melegséggel lépett a fal mellett gubbasztó gyermekhez.
– Ne félj, apróság – suttogta lágyan, miközben guggolásba ereszkedett. Nem teketóriázott hosszan: a szütyőből néhány vaskos ezüstgarast és egy darab illatos, füstölt kolbászt húzott elő, amit kora este szabadított ki a gőgös adószedő ládájából. A kisgyerek tágra nyílt szemmel vette át az ajándékot, szólni sem tudott az ámulattól.
Borda büszkén emelte fel a fejét, miközben őrt állt a sötét utcácskában. Mirella pikírt mosollyal még hozzátette: – Üzenem a tekintetes uraságnak, hogy a császári adó végre jó helyre került. – Ezzel könnyedén talpra ugrott, s a következő roskatag hajlék felé intett hűséges kísérőjének, hogy folytassák az éjszakai osztozkodást.