Ezüstös pára a gázló felett

A fák sűrűsödő árnyékában a holdfény már csak keskeny ezüstcsíkokat rajzolt a nedves avarra. A szilvapálinka kellemes meleget árasztott Mirella gyomrában, de az éjszaka csendje és a füzesből kiszűrődő neszek óvatosságra intették. Borda feszülten hegyezte a fülét, minden egyes szélfútta ág roppanására megtorpant, s halkan morgott egyet a sötétség felé.
– Nyugalom, öregfiú, csak az éjszakai szél játszik a levelekkel – suttogta Mirella, miközben szorosabbra fogta vállán a köpenyt. A patak megszokott csobogása egyre hangosabban hallatszott a bokrok mögül, jelezve, hogy a gázló már alig pár lépésre fekszik tőlük.
A vízparti saras talaj meglágyult a csizmájuk alatt. Mirella óvatosan egyensúlyozott a vízmosás mentén, ügyelve arra, hogy elkerülje a csúszós kőperemeket. Borda bizalmatlanul szimatolt a hűvös páraként felszálló éjszakai levegőbe, majd óvatos léptekkel elsőként gázolt bele a sekély vízbe.
– Csak ügyesen – biztatta halkan a hűséges kutyát Mirella, majd egymás után lépett a kiálló, lapos sziklákra, s szerencsésen szárazon érte el a túlsó partot.
A patakon túl a kanyargós dűlőút egy öreg, mohás kőkereszt mellett haladt tovább a szegénynegyed széle felé. A szilvapálinka tüze még mindig tartotta benne a lelket, így Mirella magabiztosabb léptekkel indult meg a sötétedő ösvényen.