Holdfény a határkőnél

A dűlőút kanyarulatában a fák sűrűbbé váltak, és a füstölgő présház felől érkező ordítozás végleg elhalt a hátuk mögött. Mirella csak akkor lassított egy keveset, amikor elérték a patak feletti keskeny gázlót. A vállát húzó vászonzsák kellemesen nehéz volt – a császári érmék édes dallammal csörrentek össze minden egyes lépésnél.
– Ezt jól kifőztük, Borda – kuncogott a lány, s letelepedett egy mohos határkőre, hogy átrendezze a teher megoszlását. A fekete eb nem ült le; feszült izmokkal, éberen pásztázta a sötét erdei ösvényt, de amint Mirella kibontotta a zsák száját, egy halk horkantással nyugtázta a zsákmányt.
A fák ágai között beszűrődő holdfényben megcsillantak a veretes ezüstök. Nem a saját erszényüket akarták megtömni: Mirella pontosan tudta, hány didergő pulyának és tönkretett jobbágynak jelent ez megváltást a lenti szegénynegyedben. A tiszttartó kapzsi keze másnapra üresen marad, a faluszéli kunyhókban viszont végleg elfelejthetik a koplalást.
– Na, gyere, öregem! Átvágunk a vízmosáson, mielőtt a hajdúk rájönnének, merre tűnt el a császár jussa – suttogta Mirella, miközben a súlyos erszényeket biztosabban rögzítette az övén.
Borda egyetlen apró fejmozdulattal jelezte, hogy a túlparti bozótos tiszta. A pár nesztelenül gázolt át a sekély vízben, hagyva, hogy az éjszakai pára és a sűrű erdő teljesen elnyelje a nyomaikat.