Rőzserakás mögötti menedék

Mirella egyetlen kézmozdulattal csendesítette le a fekete kutyát, mire Borda fenyegető morgása halk, vibráló feszültséggé szelídült. Óvatosan, nesztelen léptekkel kanyarodtak be a málló vakolatú házikó udvarára, ahol a felborított dézsák és a szerteszét heverő tűzifa egyértelműen erőszakos látogatókról árulkodtak. A ház mögötti, félig omladozó fáskamra felől apró, kaparászó zaj hallatszott, amit egy fojtott, ijedt zokogás kísért.
Mirella lépteit elnyelve osont a roskatag építményhez, és óvatosan benézett a félig leszakadt ajtó résén. A sarokban, egy nagyobb rakás száraz rőzse mögé bújva egy reszkető, idős asszony kucorgott. Az asszony a kendőjét a szájára szorította, tágra nyílt, rémült szemekkel meredve a hívatlan látogatókra, mintha a portyázók tértek volna vissza, hogy elvegyék az utolsó betevőjét is.
– Csitt, néném, egy árva szót se, nem bántunk – suttogta Mirella, miközben dühösen szorította össze a fogát. Haragja nem a tehetetlen asszonynak, hanem a gátlástalan hajdúknak szólt, akik még ezt a szegény tanyát sem kímélték. Leguggolt a didergő asszony elé, barátságos melegséget erőltetve az arcára, miközben előhúzott a tarisznyájából egy kis megmaradt kenyeret és gyógyfüvet.
Borda eközben a fáskamra küszöbén állt őrt, sárga szemeivel dühösen fürkészve a ködös udvart, készen arra, hogy bárkinek torkának ugorjon, aki megzavarná őket.