Agyagos ösvény a ködben

A folyó hűvös párája még a bőrükön ült, amikor maguk mögött hagyták a dühösen csörtető hajdúk hangját. Mirella és Borda nesztelenül kapaszkodott fel a völgybe vezető meredek, agyagos ösvényen. A sűrű köd jótékonyan takarta el alakjukat, ám a talaj nem volt ilyen kegyes: a sár puha felszínén mély, friss nyomok éktelenkedtek.
Borda halkan, feszülten moccant meg, sárga szemei villámlottak a haragtól, ahogy a mély patkó- és csizmanyomokat szaglászta. Mirella leguggolt, és finom ujjaival végigsimított az egyik friss mélyedésen. Nem kellett nyomkeresőnek lenni ahhoz, hogy lássák: egy nagyobb csapat hajdú nemrég vágtatott el itt, egyenesen a gázló felé, ahonnan ők épp csak megmenekültek. A tizedes dühös ordítása és a pálinka hiánya hirtelen még érthetőbbé vált – a járőrök siettek valahová, és nem tűrték a késlekedést.
– Csak a fegyverük nehéz, az eszük könnyű – sziszegte Mirella bosszúsan, miközben kiegyenesedett. Mérgét gyorsan fojtotta el magában, mert tudta, a düh rossz tanácsadó, ha az ember lánya a bőrét menti. Intett a kutyának, és sietősre fogták az ütemet, távolodva a veszélyes úttól.
A völgy mélyén, a fák ágai között hamarosan felsejlett az első elhagyatottnak tűnő tanya körvonala. A düledező kerítés és a csendes csűr baljós nyugalmat árasztott, de a nyomok egyértelműen arra utaltak, hogy a hajdúk itt is megfordultak. Borda füle hirtelen hátracsapódott, és fenyegető, halk morgás futott végig a torkán, jelezve, hogy a látszólag üres udvar titkokat rejt.