A remegő válasz

Az idős asszony kezei reszketve nyúltak a feléje nyújtott falatokért, de tekintetét továbbra is a rőzserakás sötétjében tartotta, mintha a legkisebb mozdulat is végzetes lehetne. Mirella csendesen bátorította, hogy vegye magához a kenyeret, hátha egy falatnyi táplálék enyhíti a dermesztő félelmet. A gyógyfűvekkel teli kis zsákocskát is mellé tette, remélve, hogy a benne lévő szárított kamilla tea majd megnyugtatja.
– Néném – suttogta Mirella, hangjában a legcsekélyebb sürgetés nélkül –, mondja csak, mióta bujkál itt? Elmentek már a... portyázók?
Az asszony csak rázta a fejét, és a szája szélén remegő szavak formálódtak, de hang nem jött ki rajta. Csak annyit értett Mirella, hogy „nem… még…” Mirella megértette, hogy az asszony túlságosan retteg ahhoz, hogy összefüggően beszéljen, és nem akarta még jobban megterhelni. A csend, amely betöltötte a fáskamrát, súlyosabb volt, mint bármilyen zaj, és Borda állandó, feszült figyelme is arról árulkodott, hogy a veszély még a közelben járhat. Mirella felpillantott a szutykos deszkák között beszűrődő halvány fény felé. Muszáj volt tovább indulniuk, de ezt a rémült asszonyt nem hagyhatták csak úgy magára.