Váró ígéret

Mirella kétségbeesetten nézett Borda felé, aki mereven figyelt kifelé, a fáskamra résein át. A néma tekintetek találkozásából a vándorárus tudta, hogy nincs idejük kivárni, míg az idős asszony magához tér. A hajdúnyomok frissek voltak, és a völgy felé vezettek, ahol az első gyanúsan csendes tanya várt rájuk. Nem kockáztathatták, hogy a portyázók visszaforduljanak, és esetleg őket is itt találják.
– Néném – szólalt meg Mirella ismét, hangjában most egy csipetnyi sürgetés rejtőzött, de továbbra is igyekezett nyugodt maradni. – Ide figyeljen, most… most el kell indulnunk. De nem hagyjuk magára. Amint lehet, visszajövünk, érti? Most maradjon itt. Ne mozduljon, akármit hall is. Csak akkor jöjjön elő, ha tudja, hogy biztonságban van. – A kenyér és a gyógyfüvek ott maradtak az asszony mellett, mintha néma ígéretet tennének a visszatérésre.
Az öreg asszony remegve, de bólintott, tekintete továbbra is a sötétbe révedt. Egyetlen, alig hallható szót préselt ki magából: – Vár… vár…
Borda már a kijárat felé mozdult, a fejszéjére támaszkodva. Mirella még egy utolsó pillantást vetett a rőzserakás mögött összegömbölyödő asszonyra, majd ő is követte társát. A fáskamra ajtaja halk nyikorgással csukódott be mögöttük, magára hagyva a rémült öregasszonyt a csenddel és a sötétséggel. A tanya udvara kihalt volt, a friss hajdúnyomok egyenesen a völgy felé tartottak, hívogatva őket az ismeretlenbe.