Rézcsat a kökénybokron

A völgy mélye felé haladva a köd még sűrűbbé vált, szinte tejszerű fátyolként telepedett a gőzölgő talajra. Mirella és Borda lépteit csupán az avarnak feszülő agyag cuppanása kísérte. A mély csizmanyomok egyértelműen a patakmeder felé tartottak, ahol a bozótos szélén a kényelmetlen, elsietett léptek elmosódott nyomai gázoltak át a sárban.
A lány hirtelen megtorpant. Egy alacsonyan nyúló kökénybokor tüskés ágán valami csillogó akadt fenn: egy rézcsat, amely egy hirtelen rántástól szakadhatott le az egyik hajdú szütyőjéről. Mirella szájszélén fanyar, de könnyed mosoly bukkant fel. Úgy látszott, a fenyegető fegyveresek sokkal jobban siettek a meleg itóka felé, mint amennyire figyeltek a hátuk mögött hagyott nyomokra.
Borda halkan elfojtott egy pöffenést, s fejszéje fanyelét szorosabban markolva a patakpart kanyarulatára mutatott. A gázló kövei nedvesen feketéllettek a sekély vízből, de a túlsó oldalon a sár újfent elárulta a menetirányt. Nem volt kétségük afelől, hogy a társaság a gázlón át a völgyi útra kanyarodott.
– Csak így tovább, vitéz urak, hagyjatok csak nekünk morzsákat – suttogta Mirella pajkosan, majd könnyed léptekkel, a köveken egyensúlyozva követte társát a víz túloldalára.