Füstszag a kanyar mögött

A túlsó parton az agyagos emelkedő szinte elnyelte a csizmák sarkát. Mirella megállt egy pillanatra, hogy letörölje a sarat a lábbelijéről, miközben Borda már előreosont a sűrű tölgyes széléig. A férfi éles tekintettel kémlelte a fák közötti félhomályt, fejszéjét készenlétben tartva; az elfojtott morgás halkan vibrált a mellkasában, mint valami vészjósló dörgés.
A katonák nyomai itt már nem összevissza kanyarogtak, hanem egyenesen a völgyi mélyút felé vezettek. Úgy tűnt, a szedett-vedett hajdúcsapat tagjai végre megtalálták a helyes irányt, vagy egyszerűen megérezték a biztonságot nyújtó menedék közelségét. Mirella orrát hamarosan megcsapta a nedves avarban szálló tölgyfafüst fanyar illata, ami egy közeli tisztásról származott.
– Úgy látszik, a vitéz urak megelégelték a didergést – jegyezte meg Mirella pajkosan, miközben óvatosan beérte társát. – De ha már a rézcsatot elszórták, kíváncsi vagyok, mit hagynak még nekünk az úton.
Borda nem mosolygott. intett a lánynak, hogy maradjon alacsonyan, majd a sziklás kanyarulat felé mutatott. A köd csomókban lebegett a fák törzsei között, de a mélyút szélén álló öreg bükkfa tövében még friss zsarátnok parázslott: a hajdúk ott állhattak meg egyetlen gyors hajtásra, mielőtt továbbvonultak volna a völgybéli menedék felé.