A nyitva felejtett kapu

Borda csendesen átlépett a hamvazó zsarátnok felett, tekintetét egy pillanatra sem véve le a ködbe vesző mélyútról. A hajdúk sietős léptei mély barázdákat hagytak a nedves agyagban, s a nyomok egyenesen a völgy aljában meghúzódó, roskatag tanya kerítése felé vezettek.
– Házon belül vannak – mormolta a férfi szinte mozdulatlan ajkakkal.
Mirella megigazította vállán a köpenyét, s szorosan követve társát a kerítés tövébe húzódott. A fák közül kivehetővé vált a sövénykerítés sötét vonala és a félig nyitva felejtett kapu. Odabentről halk lóláb-dobogás és nyikorgó zsanér hangja szűrődött ki, jelezve, hogy a hívatlan vendégek már berendezkedtek a portán.
– Úgy tűnik, a zsákmányt próbálják szárazra menteni – suttogta a lány, miközben a kapufélfához simult. – Ha a gazda nem volt elég gyors, most alaposan felforgatják a kamráját.
Borda fejszéje szorosan a kezében maradt, ujjai elfehéredtek a fanyélen. Lassan a csűr nyitott ajtajára mutatott, ahonnan fojtott beszéd és egy erőszakos káromkodás hallatszott. A katonák nem számítottak követőkre, így figyelmetlenül hagyták maguk mögött az udvart, ám a levegőben terjedő feszültség szinte tapintható volt. Mirella óvatosan előbbre lépett a nedves fűben, hogy jobb rálátást nyerjen a félhomályba burkolózó épületre.