A csapda záródik

Mirella a kapufélfa mögül figyelte, ahogy a leghetykébb hajdú egy fűszeres füstölt sonkával a kezében kilép a csűr félhomályából. A katona elégedett kurjantással hajította a zsákmányt az udvaron álló szekérderékba, fittyet hányva a nyitva felejtett kapura és a szélben nyikorgó zsanérokra.
– Ha a kamrát is feltörjük, meglesz az a hordó bor is! – harsogta vissza a társainak, majd eltűnt az épület mélyében, hogy folytassa a kutatást.
Mirella ajkán apró, pajkos mosoly suhant át. Szeme sarkából Bordára pillantott, aki némán, felvont szemöldökkel követte a lány gyors, macskaszerű lépteit. Nem volt idő teketóriázni: míg odabent a sötétben a katonák fenyítéssel és káromkodással osztozkodtak a gazda maradék javain, Mirella a csűr kétszárnyú, vaskos fakapujához osont.
A súlyos tölgyfa retesz ott pihent a falba vert kampón. A lány egy pillanatra még hallgatta a bentről kiszűrődő gátlástalan hahotázást, majd egyetlen határozott, meglepően halk mozdulattal a helyére tolta a gerendát. A zár száraz csattanással reteszelte el az egyetlen kijáratot.
– Így legalább nem fáznak meg a huzatban – suttogta Mirella maró gúnnyal, miközben Borda mellé lépett. A hajdúk bentről még mit sem sejtve kurjongattak, miközben a völgyi porta udvarára egy pillanatra visszatért a csend.