A retesz túloldalán

Alig kattant a tölgyfa retesz, bentről máris felharsant az első értetlen dörömbölés, amikor az egyik katona nekitámaszkodott a hirtelen bezárult ajtószárnynak. Mirella nem várta meg, míg a hajdúk felfogják a cselt; intett Bordának, és magabiztos, szapora léptekkel átvágott a párás udvaron. A csűr ajtaján zúduló ökölcsapások tompa puffanásként követték őket.
A porta lakóháza némán várta őket a ködben. A tölgyfa ajtó félig nyitva állt, s a tisztaszoba félhomályából halk, fojtott szipogás szűrődött ki. Mirella óvatosan lépte át a küszöböt, nyomában Bordával, aki feszülten figyelte az udvar felől érkező zajokat.
A kemence mögött, a felhalmozott rőzse árnyékában didergett az idős asszony. Megriadt tekintettel kulcsolta össze bütykös kezeit, ám amint meglátta Mirella kedves, mosolygós arcát, a félelmét felváltotta az óvatos remény. Megérezte, hogy nem újabb fosztogatók léptek a házába.
– Csendesen, néném – suttogta Mirella maró gúnnyal, mégis gyengéden, ahogy felsegítette a reszkető anyókát. – A pompás hajdú vitézek odabent most a szénával beszélgetnek. De jobb, ha sietünk, mielőtt rádöbbennek, hogy a retesz kívülről van.
Borda egyetlen intésre megragadta az udvaron álló szekérderékba dobált sonkát és az ágyneműt, hogy visszahordja a házba. Az idős asszony szorosan Mirella karjába kapaszkodott, miközben a csűr felől egyre dühösebb ordítozás törte meg a völgyi csöndet.